Önéletrajz helyett álljon itt egy-két cikk:

Lévay Györgyi cikke

“Az elején kissé csodálkoztak a salgótarjáni postások, hogy bármit kérdeznek, az új kolléga mindenre az feleli, igen. Shah Timor erről most így beszél: – A köznapi nyelvet már jól értettem, ám a postai szakkifejezésekről fogalmam sem volt, de nem mertem bevallani, mert féltem, hogy elbocsátanak. Zavaromban igennel válaszoltam mindenre, aztán alkalmasint megkérdeztem a barátomat. Nagy galibát azért nem okoztam, a háromhavi próbaidő után véglegesítettek, mint járatkísérőt. Most, 12 év múltán is a Salgótarján 1-esben dolgozom csomagkézbesítőként. Karancsalján, Karancskeszin, Etesen, összesen tíz faluban viszem házhoz a csomagokat. Úgy érzem, kedvelnek az ügyfelek, mert vicces fiú vagyok, szeretem megnevettetni az embereket. Talán ennek is köszönhetem, hogy sok barátom van postás körökben, és másutt. A munkát megbecsülöm, a kötelesség mindenek előtt való.

Shah Timor 35 éves, 1991 óta magyar állampolgár. Élete regényes, író édesapja akár könyvet is írhatna róla, bár az ô szemében a történtek kevésbé egyediek. A szülők az egyik fiukkal Indiába emigráltak, a másik Németországban él, a legkisebb pedig postás Salgótarjánban. – Véres háború volt Afganisztánban, rettegtünk, nem volt élelmünk, vizünk… Egy napon ENSZ-delegáció érkezett az iskolánkba. Az egyik férfi megkérdezte tőlem, minek örülnék a legjobban, én pedig azt válaszoltam, hogy három napig olyan országban szeretnék élni, ahol béke van, senkinek sem kell félnie. A bácsi azt mondta, hogy tanuljak szorgalmasan, tegyem le a vizsgákat, még az is lehetséges, hogy teljesül az álmom. Már majdnem elfelejtkeztem a dologról, amikor úgy három hónap múlva értesítettek, hogy jöhetek Magyarországra. A magyar delegátus nem felejtett el. A szüleim örültek, hogy legalább én biztonságban leszek, de bevallom, azt sem tudtuk, merre van Magyarország. Kína felé kerestük a térképen.

Timor először Szombathelyre került intenzív nyelvtanfolyamra. – Szeretettel vettek körül minket, mégis keserves időszak volt az, távol a családtól. A Mamától. Fizikailag szenvedtem a honvágytól, éjszakánként rendszeresen felsírtam. Két év múlva húsz napra hazautaztam. Iszonyatos állapotokat találtam. Szerencsére visszajöhettem. Autószerelést tanultam Salgótarjánban és az érettségire készülve egyfolytában attól rettegtem, hogy hazaküldenek. Mivel Magyarország akkor szocialista, szovjet-barát állam volt, rám otthon halál várt volna. Folyton arról álmodtam, hogy már halott vagyok. De isten megsegített, maradhattam. Három éve megnősült, felesége művészettörténész. Gabriella szüleinek lakásában élnek.

– Ha isten megadja, nemsokára gyermekünk is lesz. Nagyon szeretnénk. Muzulmánnak születtem, de minden hétvégén Máriához, a magyarok Nagyasszonyához imádkozom Szentkúton, a mátrai kegyhelyen. Megköszönöm, amit értem tett és fohászkodom, hogy egy szép napon újra találkozhasson az egész családom a szülőhazámban. Itt szeretnék megöregedni, számomra Salgótarján a legszebb, legkedvesebb hely a világon.”

===================================

“Ilyen az élet”

“A Bóna Kovács Károly Általános Iskola és Diákotthon nevelői mindig igyekeznek olyan vendéget meghívni az intézménybe, akit példaként állíthatnak a hátrányos helyzetű gyermekek elé. A „Tanulás hete – művelődés ünnepe” program keretében a közelmúltban egy Afganisztánból származó fiatalember, Shah Timor tartott előadást a tanulóknak. A videokamera iránt szenvedélyesen vonzódó postással Botár Béla igazgató beszélgetett.

Shah Timor szülőhazájában, Afganisztánban gyermekként élte át a háború borzalmait, amelynek hatására családja szétszóródott, szülei például Indiába kerültek. Tizenöt éves korában jött Magyarországra: Budapest és Szombathely érintésével érkezett megyénk székhelyére.

– Kezdetben nagyon nem szerettem Salgótarjánt. Később aztán rájöttem, igazából nem az a város, ahol hatalmas épületek, bevásárlóközpontok vannak, hanem az, ahol az ember meleg szeretet kap, ahol barátaim vannak, ahol érvényesülhetek, ahol iskolába járhatok. Számomra Salgótarján a világ legszebb városa, itt minden célomat elértem – mondta Timor új hazájáról.

A Borbély Lajos Szakközépiskolában autószerelőnek tanult, majd érettségizett. Ez azonban nem ment egyszerűen…

– A magyar nyelvtudásom kevés volt egy szakmai iskolához. Nem értettem a tanárokat, ők meg engem. Éjjel-nappal tanultam azért, hogy képes legyek elvégezni az iskolát és mégis büszkélkedhessem.

Szakmájának, az autószerelésnek hátat fordított, s jelenleg a postán dolgozik. Emellett legnagyobb szenvedélye a filmezés: de honnan a kamera iránti vonzódás?

– Édesapám Afganisztánban közismert író, költő, történész. Gyakran megfordultak újságírók a házunkban. Kisgyerekként nem szerettem azokat, akik papírral és tollal jöttek. Számomra ez sosem volt izgalmas. Azokat az újságírókat kedveltem, akik nagy kamerákat használtak. Mindig is abban a hitben voltam, ha nagy leszek én is veszek magamnak kamerát, s kisfilmeket készítek. De ez csak álom volt… Ami azonban miután elvégeztem a szakközépiskolát, teljesült. Köszönöm az Istennek! A csodálatos filmszakmában nem csak a kamerával, hanem sok kedves emberrel is megismerkedhettem, bár hozzáteszem: a mai napig nagyon sokat kell tanulnom. De hát ilyen az élet…

Operatőrként részt vett a baglyasaljai templomról készült mű forgatásában, de filmet forgatott Delhiben is, az indiai magyar kulturális intézetről.

– Mindig abban a hitben éltem, hogy a filmezés abból áll: fogom a kamerát és azt örökítek meg, amit akarok. Azonban tévedtem. Az indiaiak mindenükre nagyon vigyáznak. Mindent pontosan tudni akarnak, folyton azt kérdezgetik: „te miért pont ezt veszed fel?” Az asszonyaikat, a szegény gyerekeket, a gazdagokat – és még sorolhatnám – nem szabad felvenni. Mindenhez magyarázatot és rengeteg engedélyt kérnek. Volt, hogy asszonyokat filmeztem. Egyszer csak megállt mellettem egy teherautó, amelyről katonák ugráltak le. Egyikük kérdezte: „Hol az engedély?” Nálam semmiféle papír nem volt, így fogtam a buszbérletemet és odaadtam nekik: „Tessék.” Nézték jobbról-balról, elölről-hátulról… Fénykép volt rajta, de mégiscsak bérlet volt. Egymásra néztek, megköszönték, s visszaadták a „papírt”, majd továbbálltak. Ha rájönnek, hogy nincs engedélyem, akkor nekem annyi.

Idén márciusban feleségével járt Indiában, ahol édesapjáékat látogatta meg. Hogy milyen élményeket, benyomásokat szerzett az egzotikus országban?

– Filmemben is azt akartam ábrázolni, hogyan zajlik az indiai élet. Ebben az országban rengeteg analfabéta él, hiszen nagyon kevés az iskola. Szerettem volna megmutatni, hogy az iskolázatlan emberek milyen kemény, kegyetlen fizikai munkát végeznek. Az érettségizettek ott is kényelmesen élnek, ugyanannyi pénzt keresnek mint az európaiak. Rengeteg a természeti érték, amelyekre nagyon vigyáznak az emberek.

Milyen konklúziót lehetne felállítani a ma már Baglyasalján élő afgán fiatalember történetéből?

– Egy a tanulság: ha már egyszer az Isten megajándékozott bennünket az iskolával, akkor azt becsületesen végezzük. Minél magasabb az iskolai végzettségünk, annál gazdagabbak leszünk. Mindenféle értelemben – zárta szavait amolyan ars poeticával Shah Timor.

“Sok-sok emberség Afganisztánból”

“Él Baglyasalján valaki – egy harmincöt éves afgán származású fiatalember – aki szerint Salgótarján a legszebb, legkedvesebb hely a világon. Bizony kevesen vallják ezt, még a tősgyökeres lakosai is inkább kritizálják szülővárosukat, lakóhelyüket, a szeplőit előbb veszik észre, mint az értékeit.

Shah Timor azonban olyannyira nyíltan hangoztatja fenti véleményét, hogy a közelmúltban a Baglyasalja Barátainak Köre által rendezett, az ő különleges életpályáját bemutató rendezvénynek is ezt a címet adta.

Shah Timornak – mint a beszélgetés során kiderült – nem e határtalan lokálpatriotizmus az egyetlen rokonszenves, becsülendő vonása. Személyiségének vonzása, kisugárzása van, szívében-lelkében több mint „egy csepp emberség” lakozik. Legfontosabb életelvének azt vallja, hogy a gazdagság nem fejezhető ki pénzben. Az az ember, akinek vallása, országa, felesége, gyermeke, barátja van, joggal nevezhető gazdagnak. Ennél fogva ő maga is, hiszen szülőföldje, a szép, de nehéz sorsra ítélt Afganisztán mellett immár két évtizede második hazájának tudhatja Magyarországot is.

Bár muzulmánként jött e világra, olyannyira elismeri az ugyancsak egyistenhívő kereszténységet is, hogy minden héten Máriához, a Magyarok Nagyasszonyához imádkozik Szentkúton. Megköszöni, amit érte tett és azért fohászkodik, hogy egyszer szülőhazájában, Afganisztánban találkozhasson családja tagjaival, akiket szétszórt a háború.

Ő maga gyermekként volt kénytelen megtapasztalni az esztelen öldöklés borzalmait, többek között azt, hogy egyik osztálytársa csak a pálya széléről nézhette őket, a focizókat, mert egy akna elvitte a lábát. Szülei Indiába kerültek, egyik testvére Németországba, ő pedig egy olyan országba kívánkozott, ahol nincs háború és annyi vizet lehet inni, amennyit csak akar.

Tizenöt évesen jött magyar földre, amelyik eleinte „idegen bolygónak tűnt” számára. Budapest után Szombathely érintésével érkezett a nógrádi megyeszékhelyre, ahol a szakmunkásképzőben autószerelőnek tanult illetve érettségizett. Nem a szakmájában dolgozik azonban, hanem a postán, amelyet éppúgy megszeretett, mint Magyarországot, mint Salgótarjánt. Boldog, ha egy küldeményt célba tud juttatni, ha látja, hogy ezzel másoknak örömet okoz.

Az új – tágabb és szűkebb – hazájához való kötődését, ragaszkodását a szerelem és a boldog házasság is nagymértékben erősíti. Felesége – Shah Gabriella – a Pásztói Múzeum művészettörténésze. Az idén márciusban együtt jártak Indiában, meglátogatván az az óta már újra Afganisztában élő szülőket. Az édesapa tekintélyes ember, író, költő, történész, huszonkét könyve jelent meg. A tehetségből kétségtelenül Timor is örökölt, hiszen sokat ígérően kezeli a videokamerát. Az egyik operatőre volt a baglyasaljai templomról készült műalkotásnak, Delhiben, pedig filmet forgatott az indiai magyar kulturális intézetről, amelyet a Bóna Kovács Károly Általános Iskolában rendezett találkozó résztvevői is megtekinthettek.

Shah Timor tervei között egy olyan magyarországi film is szerepel, amelyből Afganisztánban is megértenék, hogy miért szeret ő itt élni, s miért olyan kedves számára Salgótarján.

(Forrás: Nógrád Megyei Hírlap, 2005. július 11. írta: Gomba)

“Tarjáni Városlakó” 2008/1. számában megjelent cikk:

a